Zambiában számos néger törzs él. Nincs közöttük túl nagy különbség, a legtöbbjük nyelve is hasonlít egymásra és konfliktus sincs közöttük. Azért persze mindegyik meg van győződve arról, hogy az ő törzse a legjobb az országban.

Bembák a farmon

A sok törzs közül a bembák laknak a farm környékén. A bembák bantu négerek, akik pár száz évvel ezelőt vándoroltak ide. Alapvetően mezőgazdasággal foglalkoznak. Ez ebben az esetben növénytermesztést jelent, állatokat nem nagyon tartanak. Az életkörülményeiket kőkorszakiként lehetne leírni és ezen csak az változtat, hogy kínai ruhákban járnak (ilyen a pattintott kőkorszakban nem volt) és használnak import kínai szerszámokat. No nem sokat, baltát és egy életlen lapos kapát. Néhánynak kése is van! De tényleg csak néhánynak. A baltát használják vágásra is. Amikor Pisti egy döglött tehén húsát felajánlotta nekik (nem akarta, de könyörögtek érte, nesze neked ÁNTSZ!), akkor baltákkal cincálták szét a húst.

A bembák (ha nem városiak), akkor kis házakban laknak, vagy családonként, vagy falvakban. Házaik tradicionálisan földbeásott faoszlopokból készülnek, amit agyaggal kitapasztanak. A tetejére fűtető kerül, ami néha egészen vízálló is tud lenni (főleg mióta van nejlonfólia). Manapság már megtanultak téglát is égetni, így téglaházak is készülnek. Sőt a tető is kezd sajnos horganyzott lemezből készülni, csillog is az ország a levegőből a napsütésben. Arról nem beszélve, hogy a bádog alatt felforr a ház, hőszigetelés nulla. Az ajtó egy pokróc, ablak általában nincsen. Minden házhoz szokott tartozni egy „nyári konyha”. Ez egy külön fűtetős épület, ahol szabad tűzön főznek (egy magyar tűzoltó egyből oltani kezdené...).

Balra a konyha

Legújabban, főleg a településeken megjelentek az előre öntött beton elemek, ezeket használják tégla helyett (mint az otthoni zsalukő). A tégla és betonházhoz vakolást nem használnak, igaz a hőszigetelés nem szempont errefelé (bár télen nagyon fáznak a helyiek az éjszakai 5-8 fokban). A malter és a vakolás a házban (ha vakolnak) betonból van, meszet nem használnak egyáltalán. Ahol van ablak, az rendkívül egyszerű, huzatos és mindig koszos...

Szúnyoghálót az ablakokon nem használnak, Pisti nem is tudott még venni ilyet, csak az ágy fölé akaszthatót használják, ha használják, de nem használják. Bútor a vidéki házakban alíg van. Egy-két matrac, de inkább pokróc, polcok, elvétve szék. Vödör és lavór van, ebben mosnak, mosogatnak, hozzák a vizet a folyóról, forrásból, vizesgödörből. Az evőeszközök, tányérok, lábosok olcsó kínai alumínium cuccok. Rendszeresen tartanak vidéken is vásárokat, a világ végén is, ott minden bóvli megvehető. A városi bemba már más. Ők általában már jobban élnek, itt nagy ház, nagy bútor és európai szemmel kicsi ízlés a jellemző. Szeretik a hatalmas, színes, ronda bútorokat, kicsit ázsiai a hangulata a lakásoknak (már csak azért is, mert kínai és indiai bútorokat lehet kapni). Pisti már egy hónapja szeretne egy kis kinyitható kanapét és egy étkező asztalt székekkel a bérelt lusakai lakásba, de az a méret, ami a 67 m2-en jól mutatna, nem létezik. Még egy török boltban volt viszonylag jól kinéző bútor, de az is túl nagy volt.

Ruhájuk nem sok van, általában egy garnitúra hétköznapi, meg egy ünneplős. Nagy öröm ezért a választási kampány, mert ilyenkor az elnökjelöltek saját arcképükkel ellátott szoknyát, kendőt, pólót osztanak. Az asszonyok aztán a szoknyát a fenekük köré tekerik és a hatalmas bemba női hátsókon ott virít Lungu elnök feje. De megnyerte a választásokat és még 2 évvel a választások után is ugyanezeket a szoknyákat hordják a nők. A ruhákat csak elvétve mossák, kimondottan koszosak. A városi bemba hord mindent, amit mi Európában, egész változatos összeállításban. Itt is minden kapható, ami nálunk. Talán a luxusmárkák nincsenek egyedül jelen.

Persze a szépítkezés itt is asszonyi szokás. Mivel a sminkkel kicsit nehéz játszaniuk, bár a rúzst képesek egész elképesztő színekben használni (lásd Rendőrségi útellenőrzések blogot), ezért marad a frizura. No itt bevetnek minden elképzelhetőt! Mindegy, hogy város, vagy falu, egy héten kétszer minimum változtatják a hajukat. A befonás, a lilára, vagy pirosra festett tincsek, a vasalás, hogy a göndör haj egyenes legyen, külön tincsek befonása a hajzatba, minden megtalálható. Pisti néha még a régi ismerőseit sem ismeri fel a legfrissebb frizurájukkal. A legviccesebb, hogy az óriásplakátok 10%-a természetes, brazil női hajat reklámoz. Mekkora ötlet már, híú, néger nőknek hajat exportálni Brazíliából! A férfiak hajviselete sokkal egyszerűbb: vagy kopaszra borotválják  fejüket, vagy hagynak egy kis hajat. Hosszú hajú férfi alíg akad, azok inkább művészek itt is.

A bembák szeretnek enni, de itt nagy a különbség a gazdag és a szegény között. A gazdag eszik mindent, ami kapható. És majdnem minden kapható. Drága az élelmiszer, mert majdnem minden import, de van. A felvágott és a sajt választék elkeserítő magyar szemmel, tejtermék sem sok van, igazi gyümölcsjoghurt csak a Parmalattól kapható 4 ízben. A gyümölcs és a zöldség import és minden ami eltartható, az is import. Még az ecet és a só is. 7 éve az egyetlen zambiai termék, amit Pisti talált a kollégáinak ajándékba, az a helyi sör, a Mosi volt. Minden más import. A városi néger tipikusan kövér. Sokat eszik, sok édességet (borzasztó műtorták kaphatók, de viszik mint a cukrot), sok alkoholt iszik és nem mozog. De itt a szépségideál is más. A sovány férfi és a sovány nő nem szép. Minden édes, még a kenyerek zöme is tartalmaz cukrot. Pisti rendszeresen egy jó túrós, vagy sajtos pogácsára vágyik. Mindegy, csak sós legyen és ne édes. Persze egy jó hazai túrós táska azért reggelire beleférne a rendszerbe, de túró itt sem kapható. Egyébként egy magyar cukrász itt nagy üzletet csinálhatna. 

A szegény és vidéki bemba étkezése nagyon más. Itt a fő élelmiszer a nshima, ami egy puliszka minden nélkül. Fehér kukoricalisztet megfőzenk vízben, amit szigorúan kézzel esznek. Ha nagy étkezés van, akkor csinálnak hozzá hagymás paradicsom szószt. Anélkül nagyon száraz a nshima. Hús szinte soha nem kerül az asztalra. Maguknak nem tudják megtermelni (ami Pisti szerint csak lustaság és az ismeretek hiánya, mert a csirke és a disznó mindenhol megél, megtalálja magának az élelmet), megvenni nem tudják két okból sem: nincs pénzük, nincs bolt. A farmhoz legközelebb eső bolt 130 km-re van. Oda nem érdemes elsétálni 20 deka parizerért... A hal egy viszonylag népszerű étel. Halászni, horgászni lehet, sok a folyó és a tó, van hal is bőven. Eszik sütve, főzve, de főleg szárítva. Minden piac messziről bűzik a szárított haltól. A legolcsóbb a kapenta, a szardínia méretű szárított halacska. Meglepő módon egész finom.

Kapenta

Ahogy a déli törzsek megvetően mondják, a bembák mindent megesznek ami mozog, vagy mozgott. Ez persze nagyon nem igaz, mert a kínai rovarkoszt nem jön be nekik, de a franciás csiga menű sem lesz népszerű, de még békacombot sem ropogtatnak. Érdekes módon a farmon termett cukkinit és sütőtököt sem eszik meg a dolgozók, hiába lenne bennük kalória. 

Szeretik viszont a hernyókat! A mopani worm (kukac), igazi csemege. Az esős évszak beköszöntésével hemzsegnek a fákon a frissen kikelt kukacok és a bembák komoly harcot folytatnak a madarakkal a csemegéért. A madár felrepül a kukacért, a bemba felgyújtja és kivágja a fákat, hogy fehérjéhez jusson. Simán kivág egy egymillió forint értékű fát 10 kukacért. Amit aztán levelekbe gyűjtenek és kilószámra szárítva, vagy pirítva ropogtatnak. Pisti megkóstolta őket. Hát nem ez lesz a kedvenc falatja a mozifilm mellé, de ehető. Mint tudjuk, úgyis a rovarkoszté a jövő, muszáj gyakorolni.

Érdekes, hogy amit ma esznek a helyiek, abból semmi nem őshonos a kontinensen. Sőt, a döntő részét a nem túl kedvelt fehéreknek köszönhetik. Kolombusz nélkül nem lenne kukorica, paradicsom, krumpli, kassava (manióka), de a mangó, a tea, az ananász, citrusfélék, guava, maracuja, banán, rízs és napraforgó olaj sem helyiek. Eredetileg valószínüleg kölest termesztettek és antilopot tudtak enni. Köles még kapható, antilopra viszont tilos vadászni (a nemzeti parkokon kívül már úgysem nagyon élnek). Vannak helyi gyümölcsök az erdőkben, de ezek kicsik, nagy a magjuk, kicsi a húsuk. Finomak, Pisti szereti őket, de azért egy jó mangóval, vagy maracujával (passion fruit) nem veszik fel a versenyt. Pisti kedvence a musuku (Uapacia kirkiana), egy ping-pong labda méretű, barna, nagy csillag alakú magú, pici édes-fanyar gyümölcs, ami decemberben érik.

Érdekes, hogy nincsenek helyi fűszerek. Nem is használnak, de nem is ismerik mire valók. Az Európában ismert fűszerekről sem hallottak még. A nshimába nem kell, így fogalmuk sincs mire szolgál egy növény, amit csak az ízéért eszünk. Pisti ültetett majorannát, rozmaringot, kakukkfüvet, kaprot és nem tudta elmagyarázni, hogy ezeket minek. Szerencsére van már a kertben bazsalikom (itt hatalmas bokrok lesznek belőle), Pisti gondolta megmutatja nekik, mire jó. Letépett egy levelet, megdörzsölte, mutatta az illatát, mondta, hogy kóstolják meg. Megtették, de biztosan az volt a fejükben, hogy no ezek a lüke fehérek, már megint milyen hülyeséget csinálnak.

Meglepő egy magyar számára a helyi kultúra és szokások hiánya. Nincs tradicionális népviselet. Amikor erre Pisti rákérdezett, az Amerikában edződött helyi ismerős nem tudott rá mit mondani. Megkérdezte az édesapját, aki szintén nem tudta, hogy a nagyszülei milyen ruhában jártak az európai viseletek előtt. A végső vélemény az volt, hogy talán állatbőrökben. Persze Pisti meg tudja nézni Livingstone naplójában a rajzokat és ő tudja, hogy fűszoknya és állatbőr volt valóban a viselet. Nincs helyi hangszer, a zenei kultúra is minimális. Ehhez persze azt meg kell jegyezni, hogy imádnak táncolni, remek a ritmusérzékük és van egy helyi hangzásvilága a helyi zenéknek. A rádiók folyamatosan a nálunk csak népies műzenének hívott, magyar fülnek nyávogós zenét játsszák. Nagy élmény egy helyi istentisztelet, vagy mise meglátogatása. Zambia keresztény ország, de a kereszténység érdekesen keveredik az ősi hagyományokkal. Az istentisztelet egy nagy, zenés buli. Mindenki táncol, énekli a helyi szent énekeket. Sokkal élőbb, emberibb, mint a merev európai ceremóniák. A népszokások is alapvetően a keresztény kultúrkörhöz köthetők. Ami persze nem csoda, hiszen a helyieknek nem volt írása, nem volt komoly társadalmi szervezettsége. A törzs volt a fő szerveződési egység és a törzs a mai napig vidéken a fő társadalmi egység. Vidéken az állam csak másodlagos szereplő, a törzsfőnök szervezi az életet.

Az országnak egyetlen múzeuma van Lusakában. Ha minden betűt kiolvasunk, akkor is egy óra alatt végezni lehet vele. Érdekes a kiállítás, de a legmeglepőbb, amikor őszintén bevallják, hogy komoly szerepük volt a rabszolgakereskedelemben és nem mint áru, hanem mint kereskedők.

A bembáknak nagy szerepe van az állam felépítésében. Az országot nagyjából 15 család irányítja, döntő részük bemba. Ők határozzák meg az elnök személyét (persze van választás, de a jelölteket ők találják ki). Tipikus eset, hogy az egyik testvér hadügyminiszter a kormányban, az öccse pedig az ellenzék vezérének fő támogatója. Mindegy ki nyer, a család úgyis jól jár...

Alapvetően a bembák kedves, relatíve szorgalmas, békés emberek. Még dolgozni is tudnak, ha akarnak. Nagy tapasztalat viszont, hogy a nőkkel sokkal jobban jár a munkáltató, de ha az adminisztráció útvesztőiben elakadunk, akkor is a „keresd a nőt!” a jelszó. A férfiak dumálnak, igérgetnek és nem csinálnak semmit. A nőktől majdnem mindig pontos, jó információ jön és segítenek is, ha valamire nem kérdez rá az ember.

Egy nagy baj van velük: szerintük a farmról és a fehérektől nem bűn lopni. Nem is gondolják lopásnak, ha valamit magukkal visznek. Komoly biztonsági intézkedéseket kell tenni, hogy megmaradjanak a szerszámok, az eszközök, az állatok, a konyhai készletek a farmon. Olyan mint Magyarország volt a szocializmusban: ami rövidebb 3 méternél és nincs lebetonozva, azt viszik a helyiek. De azért ma már ezt könnyebb kezelni, mint 30 évvel ezelőtt...